Másnap reggel Kai kelt fel először. Felállt, és szétnézett maga körül. Lassan mindenki felébredt, de Lunát nem találták sehol.
– Luna! Luna! Hol vagy? – kiabált utána mindenki. Ekkor, egy közelben lévő kisebb domb mögül zajra lettek figyelmesek. Odaszaladtak, és egy kék pikkelyes sárkányt láttak meg.
– Ez meg milyenfajta sárkány? Ilyet még nem láttam! Kell félnünk tőle…? – kérdezte Tom.
– Nyugi! Ez… ez Luna! – mondta Lloyd.
– Miből gondolod? – kérdezték a többiek.
– Nézzétek! A sárkányok nem szoktak hátizsákot hordani – válaszolt Lloyd, majd közelebb ment nagyra nőtt kishúgához. Meg akarta próbálni valahogy visszaváltoztatni. Luna felnézett, de csak homályosan látott. Nem volt még jól. Lassan kék porral vette magát körül, amitől visszaváltozott emberré. Mindenki odaszaladt hozzá, és felsegítették. Luna hátizsákjából hirtelen kiugrott a kisróka. Már nem bírta tovább a viszontagságokat! Luna fáradt szemeivel ránézett, és elmosolyodott. Megcirógatta, és így szólt:
– Nahát, kisróka, most te vagy a sztár! Legyen ez a neved!

Star mindenki kedvence lett.

Hamar eljött a másnap reggel, ettek-ittak, összekészülődtek, és elindultak az óceán felé.
– Luna, nézd! Valakik fekszenek a földön! Az ott nem négy fiú? – mutatott csodálkozva Lloyd a földön fekvő emberekre. A kislány odanézett, és elkerekedett a szeme.
– De… menjünk oda, gyorsan! Apa, nincs nálad véletlenül még takaró?
– De igen, tessék! – adta oda Leo a takarókat. Bebugyolálták őket, és hamar fel is melegedtek. Az egyiküknek rögtön megakadt a szeme Lunán.
– Minden oké? Olyan fura arcot vágsz – borzongott Luna. – Jól vagy? Mi a neved?
A fiú bólintott, és igyekezett komolyan nézni.
– A nevem Kai. Minden rendben van, csak…. Csak izé, elgondolkodtam – mondta Kai, majd Luna mögé nézett. A többiek ott álltak, és rajta kuncogtak. Ezek után szépen sorjában minden fiú bemutatkozott.
– Az én nevem Tom. Kai egyik barátja vagyok, már óvodás korom óta.
– Az én nevem Liam – szólt a harmadik fiú. Mindannyian Kai barátai vagyunk, ahogy ő is a miénk. Hadd mutassam be Jake-et, az öcsémet!
Kedvesen üdvözölték egymást az új barátok. Luna ekkor Kai háta mögé nézett, de valami olyat látott, ami egyáltalán nem volt vicces! Egy fekete-piros mintájú, hatalmas kígyót! Épp készült megharapni Kai lábát, de akkor Luna odaszaladt, és arrébb lökte a fiút. Így őt harapta meg a kígyó! Abban a szempillantásban minden elcsöndesedett. A hóesés is elállt. Még a tűz is elaludt, amit Lloyd épp csak most gyújtott meg. Mindenki odaszaladt Lunához, és reménykedve néztek a lány sápadt, hideg arcára. A bátyja a fülét a húga szívéhez tette.
– Mondd, hogy életben van! Kérlek! – könyörgött Kai. Lloyd elvette a fülét Luna szívétől és végtelenül szomorú, könnyes szemekkel nézett a másik fiúra. De Kai az ölébe vette a lányt, és így szólt:
– Keressünk valakit, aki segíthet! Nincs még itt az idő, hogy feladjuk! – és sietve továbbindultak.
– Itt már csak a csoda segíthet! – kiáltotta kétségbeesetten Leo, Luna apukája. Ő is mindenáron tenni akart valamit a kislányáért.
Siettek, szaladtak, megoldást keresve, maguk sem tudták, hova. Egyszer csak kiértek a havas, hideg erdőből egy gyönyörű, zöldellő mezőre, amelyet egy csillámló folyó választott ketté. Kicsit messzebb nézve látták, ahogy csobogva belefolyik az óceánba. Még távolabb pedig megpillantották céljukat: az óceánt és a szigetet elválasztó sötét, viharfelhőszerű falat. Ekkor csak úgy, a semmiből feltűnt a mezőn egy Hópárduc. Szelíd volt, nem támadta meg a kis csapatot. Csodás fény ragyogta körbe. Érezték, hogy nem kell félniük a fenséges állattól. Nyugodt, puha lépésekkel odament hozzájuk. Kai is elindult felé, és reménykedve pillantott rá.
– Bocsánat! Tudnál segíteni? – kérdezte Kai.
– Természetesen. Nem is kell elmesélned, mi történt. Mindent láttam, amit eddig csináltatok – mondta a titokzatos Hópárduc, majd a két mancsát Luna mellkasára helyezte.
A lány szíve kéken kezdett ragyogni, és újra megjelentek felette az indákhoz hasonló, fényes, kék, lebegő vonalak, melyek egyenesen a szívéből áramlottak. Luna magához tért! Kai és Lloyd felsegítették a földről.
– Luna, kérlek, jól figyelj most rám! Hatalmas erővel ajándékozlak meg a bátorságodért. Ha eljön az ideje, akkor szükséged lesz rá! De emlékezz, mindig csak jóra használd! – fejezte be a Hópárduc, majd eltűnt. A kislány hátranézett barátaira.
– Számomra Ő hozta meg az új kezdetet... – mosolygott, majd az óceánra nézett. – Már mindent értek. Az egészben ez volt a lényeg! Így kellett lennie! Hogy rátok találjak! Semmi sem történt ok nélkül! Továbbmegyünk, de már hajóval! Átjutunk a falon! – lelkesítette a csapatot.
– Hajóval? Honnan lesz nekünk hajónk? – kérdezte Tom. Luna elgondolkodva ránézett.
– Ezt egyelőre nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy át lehet kelni a viharon! Ez itt nem egy ketrec!
Kidőlt fákból és a takarókból vitorláshajó építésébe kezdtek. Végeláthatatlan munkának tűnt, valahogy mégis olyan hamar elkészültek. Mihelyt kész voltak, rögtön útnak is eredtek.
– Luna! Biztos vagy benne, hogy van valami a viharon túl...? – kérdezte Liam.
– Igen, apukám elmondta. Hinnünk kell neki! – mosolygott Leóra a kislány. Az apukája büszkén bólogatott a háttérben.
– A falon túl ott a sziget, amin pedig egy város, Sunshine City.
– Nagyon ismerős... Rémlik, mintha valamikor már jártam volna ott! – mondta a negyedik fiú, Jake.
– Nem emlékszel? Ott éltünk, mielőtt megpróbáltunk átjutni a titokzatos, sötét falon! Az is kinek az ötlete volt…? – kérdezte dohogva Tom, Kaira sandítva. Párbeszédüket Luna szakította félbe.
– Figyeljetek! Itt vagyunk!
Félelemmel telve, de mégis reménykedve hajóztak bele a sötét, viharos ködbe. Egy villám azonnal belecsapott a vitorlába, és a hajó elsüllyedt. Mindenki a víz mélyére került. Ám akkor egy fénysugár kezdett világítani Lunára. Ebben a pillanatban a lány sárkánnyá változott! Kinyitotta szemét, kirepült a vízből, megkereste fuldokló barátait, testvérét és apukáját, majd kimentette őket. Repülve folytatták tovább útjukat. Ahogy átküzdötte magát Luna a fekete, viharos esőfüggönyön, a percek mintha órák, az órák mintha napok lettek volna. Úgy érezte, végtelen ideig küzd a sötétség ellen. De aztán egyszer csak az óceán – és fölötte az ég – kitisztult. Luna rögtön megpillantotta a szigetet, fáradtan landolt a parton, majd mindannyian mély álomba zuhantak.

Az idegen ember és a két testvér pár másodpercig csak bámulták egymást. De akkor a férfi megszólalt:
– Luna...? Lloyd...?
– Tudnunk… tudnunk kéne, hogy ki vagy...? – kérdezte a kislány.
– Nem. Kicsik voltatok még… Én ugyanaz vagyok, aki voltam… sajnálom, hogy elvesztettelek titeket… Leo vagyok, az apukátok! Leo Fox!
– Apa?! – döbbent meg Luna és Lloyd egyszerre. Leo bólintott, és örömében mosolyogni kezdett.
Mindkét gyermek odaszaladt édesapjához, és átölelték egymást. Ebben a megható pillanatban szállingózni kezdett a hó. Ettől még varázslatosabb lett az egész. Szokatlan jelenség ez egy dzsungelben...
– Dehát hogyan élted túl, hogy a víz hullámai eltemettek? – kérdezte Luna.
– Nem tudom. Amikor beleestem a vízbe, éreztem valamit, ami leírhatatlan. Mint egy csoda! Fénysugár világított rám, és a víz magától kisodort ide – mondta.
Beszélgetésük közben a kisróka észrevétlenül bebújt Luna hátizsákjába.
A páros tehát csapattá, vagy inkább családdá bővült. Együtt haladtak tovább a hóesésben. A váratlan hideg ellen az apukájuk hátizsákjából elővett takarókkal védekeztek.
– Hallottam egy legendáról – folytatta Leo. A szigetet átok sújtja, amit nem lehet megtörni. De ha valahogy mégis sikerülne, akkor hazajuthatunk!
– Hol hallottad ezt? – kérdezte érdeklődve Luna.
– Gyerekkoromban az apám mesélt róla. Bevallom, nagyon huncut gyerek voltam, mert mihelyt az apukám végzett a mesével, én rögtön indulni akartam arra.
– És el is indultál? – kérdezte Lloyd.
– Igen! Alaposan felkészültem. Mikor odaértem, egy hatalmas, sötét, ködszerű falat láttam, melyet fekete, folyamatosan szálló por vett körül. Persze nem sikerült rajta átjutni, a közelébe érve a víz egyszerűen hazasodort onnan. Az apukám nagyon nem örült a próbálkozásomnak.
– Büntetést kaptál? – kérdezte Luna.
– Igen. Szidást, ráadásul öt nap szobafogságot! Fel voltam háborodva! – válaszolt Leo. A gyerekek nevettek.
– Pár év múlva, már serdülő koromban újra eszembe jutott a legenda. Megkérdeztem az apámtól, hogyan is keletkezett ez a bizonyos átok. Azt mesélte, hogy réges-régen élt ezen a lakatlan szigeten egy lény. Nagyon ocsmány és gusztustalan volt! Pikkelyes, fekete testéről folyton nyál csorgott! Szinte már a látványa is gyomorforgató volt! Folyamatosan csak terjedt és terjedt.
– Ezt hogy kell elképzelni? – kérdezte Lloyd.
– Minden egyes lehelete egy-egy kis gonoszságfelhő volt. Sok kicsi sokra megy! Ráadásul mindenkit megtámadott és megölt vagy elűzött, aki csak odavetődött. De aztán egy bátor ember legyőzte őt. A szörnyből keletkezett sötétséget viszont nem tudta elűzni. Az azóta is hatalmas fallá nőve, átokként lebeg a Dzsungel-sziget és a nagyobb, városi sziget között.
– A falon túl van egy nagyobb sziget, várossal? – csodálkoztak rá a gyerekek.
– Igen, Sunshine City. Ott laktunk korábban. Ti is ott születtetek. Az volt az otthonunk.
– Miért nem tűnt el a sötétség, amikor az az ember legyőzte a gonosz lényt? – kérdezte Luna.
– Azért, mert a szörnyeteg így akart bosszút állni az embereken. Úgy tervezte, hogy bárki idevetődik a szigetre, ez a gonosz, ködös fal körbeveszi, beszorítja, elveszi tőle a fényt; nem tud majd táplálékhoz és vízhez jutni, és a bátor próbálkozó itt pusztul. Sokat mondogatták az emberek: egyszer őt is legyőzi valaki! De azóta eltelt legalább 15 év, és hiába vártunk, nem történt semmi. Eközben az apám meghalt. Halála előtt adott egy levelet nekem, melyben egy hatalmas térkép is volt. A levélben ez állt:

Kedves Leo!

Sajnálom, hogy mindent eltitkoltam előled. De már csak e levélben tudom elmondani: az a bátor ember, aki megölte a szörnyet, a te nagyapád volt! Én tudom, hogyan kell átkelni a sötétségen, mert elmondta nekem! De sosem mertem megtenni, és téged is féltettelek. Van egy kis rés a ködfalon, amit valamiért még nem tudott hatalmába keríteni a sötétség. Biztosan átférnél egy kis csónakkal! Ezt a térképet kell követned, ha meg akarod találni a szigetet. Nem erőltetlek. Veszélyes! Csak akkor  menj, ha elég bátor, türelmes és kitartó vagy! Sok szerencsét, fiam!

Szerető édesapád: Alexander

Ekkor én már házas, családos ember voltam. Luna, te kétéves voltál, te pedig Lloyd, négy. Az édesanyátok, Mia is ugyanolyan huncut és kalandvágyó volt, mint én. Mindent elterveztünk, mindent kigondoltunk, veletek együtt akartunk útnak indulni. Így is történt. Nagyon hittünk az eszünkben, a bátorságunkban – és egymásban. El is értük a rést, de mielőtt átértünk volna, egy hatalmas hullám beterítette és felborította a csónakunkat. Soha nem felejtem el azt a napot… mindannyian a vízbe estünk! Minden energiámmal úsztam utánatok, kétségbeesetten kerestelek titeket és édesanyátokat újra meg újra, ameddig csak bírtam… Még azt a különleges fényt láttam, de aztán... a dühösen hullámzó víz erősebb volt nálam. Később ezen a szigeten tértem magamhoz. Valószínűleg kisodort a víz. Korábban azt hittem, boldog leszek, ha végre, 15 év múlva, idejutok. Ehelyett folyton csak zokogtam a családom után. A gyerekek együttérzően megölelték apukájukat. Egyre fáradtabban pislogtak karjaiban, majd, miközben a hó szállingózott és lassan feljött a Hold, végül elaludtak.

A térkép:

Ment, mendegélt a kislány a sűrű dzsungelben. Egyszer csak megtorpant. Egy szokásosnál is sötétebb, barátságtalan erdőrészhez ért. Ő azonban nem ijedt meg tőle, hanem csak ment tovább, egyenesen. Ahogy ballagott beljebb és beljebb, egyre kevesebb fény szűrődött át a lombok között. Végül már teljesen sötét volt minden. Ekkor elkezdett ő maga kéken világítani! Csodálkozott, de örült is ennek az új tulajdonságának. Hiszen látott! Ahogy továbbment, pár száz méterrel arrébb sejtelmes zöld fényre lett figyelmes. Majd egyszer csak megpillantott egy zölden világító fiút. A földön üldögélt egyedül. Luna odaszaladt hozzá, mire a fiú felnézett. A lány szépen, kedvesen mosolygott rá.
– Szia! Miért üldögélsz itt egyedül? – kérdezte Luna.
– Szia! Úgysem fogod elhinni! Találkoztam egy farkassal, akiről kiderült, hogy az édesanyám. Azt kérte, hogy  keressem meg a húgomat, induljak csak el egyenesen erre. Úgy tettem, ahogy mondta, de ide jutottam. Nagyon  elfáradtam – válaszolt szomorkásan a fiú. Luna elkomolyodott, és megfogta a kezét.
– Velem is ez történt. Talán én lennék a húgod? – csodálkozott, majd kivette a két maszkot a hátizsákjából.
– Mi a neved? – kérdezte Luna.
– Lloyd. És neked?
– Luna. Anyukám adott nekem két maszkot. Az ezüst az enyém, az arany pedig a bátyámé. Ide nézz! Az Arany Maszk belsejébe zölddel be van írva a neved! Ez a bizonyíték, hogy te vagy a bátyám! – mondta Luna lelkesen, és odaadta az Arany Maszkot Lloydnak.
Akkor a fiú Lunára nézett, és a kislány arcán két sebet látott meg, ami nagyon vérzett.
– Luna! Vérzik az arcod! – pánikolt Lloyd. A lány megfogta az arcát, és a keze csupa vér lett. Ijedten nézte a tenyerét, de aztán az újdonsült testvér gyorsan rájött a megoldásra.
– Nem bírod a sötétséget. Árt neked! Ki kell mennünk innen, MOST!
– Rendben, de merre menjünk? – kérdezte Luna.
– Odanézz! – mutatott a fiú Luna háta mögé. – Ott dereng a fény! Fussunk arra! De nagyon gyorsan! –
és ő is elkezdett szaladni a kijárat felé.
Szerencsére kijutottak az ijesztő erdőből, melyet abban a pillanatban bezárt a sűrű inda. Még sokáig futottak, nem is néztek hátra. Végül megálltak, és leültek pihenni egy bokor mellé. Megnyugodtak. A Luna arcán lévő seb sem vérzett már tovább. Kitisztították, ahogy csak tudták. Ekkor a sűrű cserjéből hirtelen kiugrott egy kisróka. Luna erre nagyon megijedt, és Lloyd nyakába ugrott.
– Jaj!
– Nyugi! Ez nem egy medve, csak egy róka! – nevetett Lloyd.
– Jó, persze. Látom. De miért néz ilyen rémülten? – kérdezte Luna.
Az ijedt kis állat váratlanul megszólalt:
– Segítsetek rajtam! Egy idegen férfi fut utánam, nem tudom miért! – rémüldözött. Luna megcirógatta a buksiját, majd mögé nézett. Valóban egy férfi futott utána. Odaérve hozzájuk megállt, de már nem a pici róka érdekelte. Csodálkozva nézett Lunára és bátyjára, Lloydra.

     Valahol, nagyon messze, egy távoli szigeten, élt egy lány. Lunának hívták. A vezetéknevét még ő maga sem tudta, mert árva volt. Egyes-egyedül élt ezen a messzi-messzi szigeten, egy hatalmas dzsungelben. Nem volt ebben semmi furcsa a számára, hiszen ő ehhez volt hozzászokva. Szerette a természetet. Ez a karcsú, kék szemű, szőke kislány imádott a fákon ugrálni, magas helyekre mászni. Ha éhes volt, bogyókat gyűjtögetett, de egyre ügyesebben vadászott és sütögetett is! Amikor elfáradt, aludt egy jót, mert aludni is nagyon szeretett. Önzetlen és barátságos természetű kislány volt, de leginkább magányos. Nagyon hiányzott neki a családja, folyton arra vágyott, hogy újra együtt legyenek. Gyakran keresgélt róluk az emlékeiben… Ha félt valamitől, például nagy vihar kerekedett, képzeletben mindig az édesanyjával beszélgetett.

     Itt kint, a dzsungelben nagyon megerősödött: izmos, ügyes lett, és soha nem volt beteg. Egy kedves, patak melletti részen szeretett a legtöbbet lenni. El is nevezte ezt a patakot a Remény Vizének. Volt ezen a kis patakon egy régi kőhíd is, amit nagyon kedvelt. Gyakran sétálgatott rajta, ha épp nem ugrált, mászott, gyűjtögetett, vadászott, sütögetett vagy aludt. Egy nap, mikor épp a kőhídon sétált, váratlanul egy kis plüssmackót pillantott meg rajta. Meglepődve vette föl a plüssmacit, és megnézte a jobb fülét. Az volt ráírva: Lunának! A kislány átölelte új barátját, és sírva fakadt meghatottságában. Végre van valakije! Ekkor lassan, csillámló, kék, indához hasonló, lebegő vonalak kúsztak köré. Csoda! A hajában egy világoskék tincs jelent meg, majd a lebegő kék vonalak eltűntek.
– Luna! – szólította meg egy hang. Felnézett a még könnyes szemével, és egy halványan derengő farkas képét pillantotta meg. A meglepettségtől meg sem tudott mozdulni, csak nézte az ordast, aki azonban szelíden szólt hozzá.
– Picim, ne sírj! – erre Luna abbahagyta a sírást, és csodálkozva nézte a farkast.
– Ki vagy te? És honnan tudod a nevemet? – kérdezgette.
– Téged és a bátyádat ide sodort ki a víz. Engem sajnos nem: én örök álomba merültem az óceán mélyén... – válaszolt az anyafarkas. Luna felállt, és lassú léptekkel közeledett a titokzatos lényhez.
– Ezek szerint… te vagy az anyukám? – mosolygott bizonytalanul. A farkas bólintott, és ő is mosolyogni kezdett.
– Drága Lunácskám! Hogy megnőttél! Sajnálom, hogy ilyen rossz körülmények közt kell felnőnöd...
– Anya! El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál! – sírdogált a kislány. Az édesanyja a plüssmackóra nézett, majd újra a kislányára.
– Hát megtaláltad a macidat! Ezt még akkor adtam neked, mikor megszülettél. Ez a kis plüss rengeteg szeretettel van megáldva! De van itt valami más is! Apád készített neked egy Ezüst Maszkot, hogy megvédjen a bajban. Titokzatos ereje van! Most ő is úgy gondolná, hogy legyen a tiéd – mondta az édesanyja, és odanyújtotta neki a maszkot.
– Van egy bátyád – folytatta, – ő is ezen a szigeten él. Neki is készítettünk egy maszkot, aranyból. Azt szeretném kérni, hogy add át neki! És soha ne feledd el... – halványodott el Luna anyukája – soha el nem múló szeretettel fogok gondolni rád és bátyádra! – majd lassan eltűnt. Luna felállt a földről, majd a kis hátizsákjába tette a plüssmacit és a két maszkot is, majd útnak indult.