Az idegen ember és a két testvér pár másodpercig csak bámulták egymást. De akkor a férfi megszólalt:
– Luna...? Lloyd...?
– Tudnunk… tudnunk kéne, hogy ki vagy...? – kérdezte a kislány.
– Nem. Kicsik voltatok még… Én ugyanaz vagyok, aki voltam… sajnálom, hogy elvesztettelek titeket… Leo vagyok, az apukátok! Leo Fox!
– Apa?! – döbbent meg Luna és Lloyd egyszerre. Leo bólintott, és örömében mosolyogni kezdett.
Mindkét gyermek odaszaladt édesapjához, és átölelték egymást. Ebben a megható pillanatban szállingózni kezdett a hó. Ettől még varázslatosabb lett az egész. Szokatlan jelenség ez egy dzsungelben...
– Dehát hogyan élted túl, hogy a víz hullámai eltemettek? – kérdezte Luna.
– Nem tudom. Amikor beleestem a vízbe, éreztem valamit, ami leírhatatlan. Mint egy csoda! Fénysugár világított rám, és a víz magától kisodort ide – mondta.
Beszélgetésük közben a kisróka észrevétlenül bebújt Luna hátizsákjába.
A páros tehát csapattá, vagy inkább családdá bővült. Együtt haladtak tovább a hóesésben. A váratlan hideg ellen az apukájuk hátizsákjából elővett takarókkal védekeztek.
– Hallottam egy legendáról – folytatta Leo. A szigetet átok sújtja, amit nem lehet megtörni. De ha valahogy mégis sikerülne, akkor hazajuthatunk!
– Hol hallottad ezt? – kérdezte érdeklődve Luna.
– Gyerekkoromban az apám mesélt róla. Bevallom, nagyon huncut gyerek voltam, mert mihelyt az apukám végzett a mesével, én rögtön indulni akartam arra.
– És el is indultál? – kérdezte Lloyd.
– Igen! Alaposan felkészültem. Mikor odaértem, egy hatalmas, sötét, ködszerű falat láttam, melyet fekete, folyamatosan szálló por vett körül. Persze nem sikerült rajta átjutni, a közelébe érve a víz egyszerűen hazasodort onnan. Az apukám nagyon nem örült a próbálkozásomnak.
– Büntetést kaptál? – kérdezte Luna.
– Igen. Szidást, ráadásul öt nap szobafogságot! Fel voltam háborodva! – válaszolt Leo. A gyerekek nevettek.
– Pár év múlva, már serdülő koromban újra eszembe jutott a legenda. Megkérdeztem az apámtól, hogyan is keletkezett ez a bizonyos átok. Azt mesélte, hogy réges-régen élt ezen a lakatlan szigeten egy lény. Nagyon ocsmány és gusztustalan volt! Pikkelyes, fekete testéről folyton nyál csorgott! Szinte már a látványa is gyomorforgató volt! Folyamatosan csak terjedt és terjedt.
– Ezt hogy kell elképzelni? – kérdezte Lloyd.
– Minden egyes lehelete egy-egy kis gonoszságfelhő volt. Sok kicsi sokra megy! Ráadásul mindenkit megtámadott és megölt vagy elűzött, aki csak odavetődött. De aztán egy bátor ember legyőzte őt. A szörnyből keletkezett sötétséget viszont nem tudta elűzni. Az azóta is hatalmas fallá nőve, átokként lebeg a Dzsungel-sziget és a nagyobb, városi sziget között.
– A falon túl van egy nagyobb sziget, várossal? – csodálkoztak rá a gyerekek.
– Igen, Sunshine City. Ott laktunk korábban. Ti is ott születtetek. Az volt az otthonunk.
– Miért nem tűnt el a sötétség, amikor az az ember legyőzte a gonosz lényt? – kérdezte Luna.
– Azért, mert a szörnyeteg így akart bosszút állni az embereken. Úgy tervezte, hogy bárki idevetődik a szigetre, ez a gonosz, ködös fal körbeveszi, beszorítja, elveszi tőle a fényt; nem tud majd táplálékhoz és vízhez jutni, és a bátor próbálkozó itt pusztul. Sokat mondogatták az emberek: egyszer őt is legyőzi valaki! De azóta eltelt legalább 15 év, és hiába vártunk, nem történt semmi. Eközben az apám meghalt. Halála előtt adott egy levelet nekem, melyben egy hatalmas térkép is volt. A levélben ez állt:

Kedves Leo!

Sajnálom, hogy mindent eltitkoltam előled. De már csak e levélben tudom elmondani: az a bátor ember, aki megölte a szörnyet, a te nagyapád volt! Én tudom, hogyan kell átkelni a sötétségen, mert elmondta nekem! De sosem mertem megtenni, és téged is féltettelek. Van egy kis rés a ködfalon, amit valamiért még nem tudott hatalmába keríteni a sötétség. Biztosan átférnél egy kis csónakkal! Ezt a térképet kell követned, ha meg akarod találni a szigetet. Nem erőltetlek. Veszélyes! Csak akkor  menj, ha elég bátor, türelmes és kitartó vagy! Sok szerencsét, fiam!

Szerető édesapád: Alexander

Ekkor én már házas, családos ember voltam. Luna, te kétéves voltál, te pedig Lloyd, négy. Az édesanyátok, Mia is ugyanolyan huncut és kalandvágyó volt, mint én. Mindent elterveztünk, mindent kigondoltunk, veletek együtt akartunk útnak indulni. Így is történt. Nagyon hittünk az eszünkben, a bátorságunkban – és egymásban. El is értük a rést, de mielőtt átértünk volna, egy hatalmas hullám beterítette és felborította a csónakunkat. Soha nem felejtem el azt a napot… mindannyian a vízbe estünk! Minden energiámmal úsztam utánatok, kétségbeesetten kerestelek titeket és édesanyátokat újra meg újra, ameddig csak bírtam… Még azt a különleges fényt láttam, de aztán... a dühösen hullámzó víz erősebb volt nálam. Később ezen a szigeten tértem magamhoz. Valószínűleg kisodort a víz. Korábban azt hittem, boldog leszek, ha végre, 15 év múlva, idejutok. Ehelyett folyton csak zokogtam a családom után. A gyerekek együttérzően megölelték apukájukat. Egyre fáradtabban pislogtak karjaiban, majd, miközben a hó szállingózott és lassan feljött a Hold, végül elaludtak.

A térkép: