A csengő hirtelen megszólaló, erőszakos hangja olyan volt Szilvi számára, mintha valaki szögeket vert volna a fejébe. Hiába akart még a tanár egy mondatot felírni a táblára, mindenki beszélni kezdett, a leghátsó sorban pedig már fel is állt a három fiú. Szilvi gyorsan bedobta a füzetét és a tollát a táskájába (ma se vitte túlzásba a jegyzetelést), és köszönés nélkül kiviharzott a teremből, nem törődve a tanár fenyegetésével a jövő heti dolgozattal kapcsolatban. Ez egyébként már a sokadik dolgozat volt a héten, amit bejelentettek, és még csak szerda volt. A lány feje már a gondolattól is lüktetni kezdett, hogy amint hazaért, valószínűleg lefekvésig csak tanulni fog, és még úgy sem biztos, hogy végez, vagy hogy érteni fogja... Ahogy a folyosón siettében udvariatlanul oldalba könyökölte az utat elálló embereket, fél füllel hallotta, hogy a pénteki buliról beszélnek, vagy épp arról, hogyan korrepetálják egymást. Mindegyikükről tudta, hogy egy osztályba jár velük, de képtelen volt megmondani a nevüket... "Én sem érdekeltem őket annyira, hogy az enyémet tudják", hozta fel magának mentségül, megelőzve ezzel a lelkiismeret-furdalást.

A villamoson persze nem volt ülőhely - állóhely se nagyon -, és nem tudott zenét hallgatni sem, mert elhagyta a fülhallgatóját, telefonja pedig amúgy is lemerülőben volt. Szóval nem tudott mást tenni, csak diszkréten fintorogni a bal oldalán lévő hányásszagú fickó, és a jobb oldalán ücsörgő, macskakajától bűzlő nénike miatt. Hamarosan a háta is fájni kezdett a nehéz táskától...

...mire hazaért, csak leborult az ágyra, és a szemét is képtelen volt nyitva tartani. De nem volt idő a pihenésre! Másnapra minden tantárgyból volt mit tanulni. Odaült az asztalához, de amint kinyitotta a matekfüzetét, és felírta az első példát, érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Azt kívánta, bárcsak elmenekülhetne innen egy szebb helyre! Bár felállhatna, kiszaladhatna az erdőbe, és csak akkor jönne vissza, amikor már megnyugodott, mert akkor talán meg tudná érteni azokat a hülye képleteket! Nem bírta tovább, képtelen volt maradni: az ajtóhoz rohant, és olyan lendülettel tört ki a házból, hogy majdnem a kezében maradt a kilincs. Még a telefonját is otthon hagyta, meg a kabátját is, pedig hideg volt kint, de most nem érdekelték a csupasz karján megjelenő libabőrök sem. A hideg talán segít majd kitisztítani a fejét.

Nem volt messze az erdő, ahová vágyott, sőt. Most, hogy a hátsó kapun ment ki, épp szembetalálta magát egy ösvénnyel, ami egyenesen a rengetegbe vitt. Követte a kitaposott utat, egyre gyorsabban ment, szinte már futnia kellett ahhoz, hogy lépést tartson érzéseivel. Egyszer-egyszer meg-megbotlott egy gyökérben, majd szitkozódva továbbment. Ahogy idegesen hessegette maga körül a bogarakat, a távolban meglátott egy aprócska, csordogáló patakot a kövek között. Olyan lendülettel rohant oda hozzá, hogy alig tudott megállni a szélén. Óvatosan belemártotta a kezét a vízbe, és elmosolyodott a húsba vágó hidegtől. Olyan kíméletlenül valóságos volt ez az érzés, annyira segített kitisztítani a fejét, hogy többet akart belőle. Lelocsolta vele az arcát, majd egy nagyot sóhajtva a tükörképére nézett, hogy szembenézzen vele - ám amit látott, sikításra késztette. Nem, nem a tükörképe volt ilyen rémisztő: a víz, amivel az előbb még minden rendben volt, sűrű, rózsaszín masszává vált, ráadásul elkezdett az ellentétes irányba folyni. Bár ijesztő volt a hirtelen változás, a folyadék végtelenül finomnak tűnt. Szilvi, mivel suli után elfelejtett enni, hosszú másodpercekig szemezett vele, azon gondolkozva, meg merje-e kóstolni, de mivel túl nagy volt az esélye, hogy mérgező, inkább felállt és körülnézett. Vajon más is megváltozott...?

Nagy megdöbbenésére egy egészen új, furcsa világ tárult a szeme elé, ami közel sem olyan volt, mint az övé. Bár Szilvi úgy érezte, nappal van, az égre nézve mégsem látta sehol a Napot. A fű viszont élénken világító, fehér virágokkal volt tele. Fényük olyan erős volt, hogy egészen jól látta a környezetét. A virágok körül bokrok voltak, de sokkal nagyobbak, mint az otthoniak... felfelé nézve a lány meglepődve állapította meg, hogy ezek fák, csak fejjel lefelé, és a lombjukat nézte bokornak! Törzsük felfelé nőtt, gyökereik pedig eltűntek az ég sötétjében. A kósza ágak között egy-egy hal repkedett a legnagyobb természetességgel. Igen, hal.

- De hiszen ez... képtelenség! - nézett felfelé a lány tátott szájjal. Hátralépett egyet, de ezzel eltaposott valamit, ami furcsa, recsegő hangot hallatott. Ijedten fordult meg, és rájött, hogy az egyik világító virág volt az. Lehajolt, és mutatóujjával igyekezett felállítani annak megtört szárát, legnagyobb örömére sikeresen: a virág felegyenesedett! Ám Szilvi észrevette, hogy indái rohamosan nőni kezdtek, és ujjaira tekeredtek, ami csiklandós érzés volt, és megnevettette a lányt, de ekkor két másik virág indája elkezdett felkúszni a lábán! Ez már beléfojtotta a kacajt.

- AÚ! - kiáltott fel fájdalmában, mert a virágok indái, mint több ezer szúnyog, egyszerre elkezdték csípni, szúrni, ahol csak érték. Pánikszerűen próbálta leszedni magáról az indákat, melyek egyébként különleges, kifejezetten szép, spirálos nyomokat hagytak a karjain és lábain... Szilvi egyre kimerültebbnek érezte magát, mintha a növények elkezdték volna elszívni az életerejét. Dühösen ellenkezve ezzel az érzéssel jól megtaposta őket, befogva fülét, hogy ne hallja azt a borzasztó, recsegő hangot, miközben hangosan káromkodott.

- Fel-hábo-rí-tttó! Milyen mocskos szájú idegen otromba vinnyogására kell felébrednem?! - szólalt meg egy mély, dörmögő hang. Mintha egyenesen a fejéből szólt volna: nem lett se hangosabb, se halkabb, amikor befogta a fülét.

- Felháborító! Csak nem egy adag energiavámpír virág által kellene meghalnom? - feleselt Szilvi, tovább folytatva az elkeseredett taposást. Meg volt róla győződve, hogy a mély hang a saját ép esze, aki még utoljára leszólja épp azelőtt, hogy végleg cserbenhagyja. De a Hang dühösen folytatta:

- Ne légy szemtelen! - szólt, és szavai úgy hangzottak, mintha óriási sziklák gurulnának le a hegyről. - Mit vártál, hogy szeressenek egy ilyen betolakodót, aki megtámadta őket?

Szilvi itt lett benne biztos, hogy ez a hang nem tőle jön.

- Hé! Én nem támadtam meg senkit. Véletlenül léptem rájuk! És amúgy is: ki beszél? - kiáltott a semmibe. Erre hirtelen megremegett a Föld, a virágok pedig elillantak a lány közeléből.

- Én! - hallotta a lány a hangot a háta mögül. Olyan lendülettel fordult hátra, hogy majdnem orra esett. De nem látott semmit, csak egy hatalmas barlangot, ami addig nem volt ott! Vajon odabentről szólt valaki? "Vajon egy sárkány?!" - kérdezte Szilvi ijedten magában, és abban a pillanatban elfogta valami megmagyarázhatatlan rémület, hiszen köztudott, hogy a mély és természetellenesen erős barlangi hang csakis egy aranyból összehordott dombon ücsörgő sárkányhoz tartozhat. Szinte már látta maga előtt a tűzvörös pikkelyeit, gonoszságtól őrjöngő szemeit, gyíkszerű farkát és hatalmas, fekete szárnyait... Még a gondolatába is beleremegett, de ennek ellenére így szólt:

- Nem félek tőled, gonosz sárkány!

Egy pillanatra csend lett, majd választ kapott a lány:

- Én, sárkány? Én, gonosz?! - szólalt meg a hang olyan mélységesen felháborodva, hogy Szilvi már előre felkészült arra, hogy el fogják emészteni a lángok. - Én nem sárkány vagyok, hanem barlang! Mondd csak, te mulatságos kis idegen, még sosem láttál barlangot?

Szilvi pislogott kettőt. Majd még kettőt. Körülbelül a nyolcadik pislogására sikerült feldolgoznia az információt.

- Te a barlang vagy?!

- Igen.

- De a barlangok nem tudnak beszélni!

- Hooogy? Dehát itt vagyok előtted és beszélek! Mit akarsz még nekem bemesélni, hogy a virágok nem világítanak?

- Hát ami azt illeti... Az is képtelenség... - ismerte be Szilvi, kissé szégyenkezve bizonytalanságán. - Ja, és semmiképp nem harapdálják az arra járó "behatolókat" - tette hozzá bosszúsan.

- Akkor mégis mit egyenek, fényt?

- Igen!

- Jó, oké, eddig vicces voltál, de most már kezdesz bosszantani. Nem "ehetnek" fényt, mert ők adják a fényt! Vagy majd lesz az égen a vízgömb mellett egy hatalmas fénylabda, ami csak úgy magától sugározza nekik a végtelen energiát?

- Mi? Víz van az égen? Akkor azért nem találtam a Napot... Dehát ez képtelenség! A Napnak ott kellene lenni...

- Bolondságokat beszélsz, te lány - szólt a barlang elkedvetlenedve. - Tűnj el innen, mielőtt még újra felbátorodnak a virágok, és elkezdenek kóstolgatni - javasolta mogorván, Szilvi pedig megfogadta a tanácsát, és amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt a talaj egy virágtalanabb pontjára. - Méghogy fényevők... És mijükkel ennék meg a fényt? - hallotta még távolról is a barlang háborgását.

Szilvi teljesen elbizonytalanodott. Kellemetlenül érezte magát. Gondolatai olyan messze vitték a barlangtól, hogy már nem is látott vissza. Azaz eltévedt. Elkeseredetten nézett körül, próbált átlátni a fejjel lefelé lógó fák sokszínű levelei között, hátha talál egy olyan lényt, aki segítene neki. Nem járt sikerrel, viszont a nagy tévelygés közben újra megtalálta a kitisztult patakot.

- Remek, ez egy biztos pont - motyogta magában, és átcsörtetett az útjában álló ágak között. Közvetlenül a patakparton kezdett el haladni, és megfogadta, hogy el nem veszti szem elől, így majd mindenképp visszatérhet oda, ahonnan jött. Nagyon sokat gyalogolt, de nem érezte a fáradtságot, mert azt elnyomta az idegessége. Otthon kellene lennie. Otthon kellett volna maradnia. Tanulnia kellett volna! A szülei biztos keresik, és holnap fizika témazáró! Hogy gondolhatta egyáltalán, hogy csak úgy megszökik? Egyetlen problémáját sem oldotta meg, sőt csak újabbak születtek, amiket most képtelenség megoldani. Hamarosan elért egy tóhoz, amiből a patak eredt. Szilvi inkább már el sem kezdett panaszkodni azon, hogy miért a tóból ered a patak, és miért nem ide torkollik, hanem csak leült egy kicsit pihengetni a tó sötétebbik partjára - mert a másik oldalon sok világító virág nyílt, és még mindig nem mert közel menni hozzájuk. Éppen csak sikerült kifújnia magát, amikor egy egész emberinek festő alak jelent meg a másik oldalon.

Ez az alak egy hófehér hajú lány volt. Szoknyája olyan volt, mintha két-három hatalmas, hófehér tulipánsziromból varrták volna, és a hátán apró, világoskék pillangószárnyak helyezkedtek el. De Szilvit nem  is a szárnyak lepték meg a legjobban, hanem az, hogy a lány karján, lábán, nyakán, sőt még a hajában is rengeteg fénylő virág volt. Ezzel majdnem az egész tópartot bevilágította, csodálatos jelenség volt.

- Hé! - kiáltott oda Szilvi. Hátha tudna neki segíteni...

A tündér összerezzent, majd odarepült hozzá, tisztes távolságot tartva.

- Szia! Abelina vagyok. Te? - kérdezte kíváncsian.

- Szilvi. Nem idevalósi... Őszintén szólva, borzasztóan eltévedtem. Tudnál segíteni?

- Persze. Úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. De te hol laksz?

- Öhm... - gondolkodott Szilvi. Ezt most hogyan mondja el? - Egy másik világban...?

- Ó, az itt van a környéken, ne aggódj! Csak a patakot kell követned, és minden elágazásnál először a jobbat választod, aztán a balt, aztán kétszer a jobbat, kétszer a balt, aztán nyolcszor a jobbat, nyolcszor a balt, és így tovább, egészen addig, amíg nem találsz három elágazást, ott csak a középsőbe belegázolsz, és már otthon is vagy. Vigyázz, mert a középső az, ami hazavisz, a másik kettő viszont egy olyan világba, ami még ennél is távolabb van a saját valóságodtól. Érthető?

- Nem - rázta a fejét bambán Szilvi. Úgy érezte, hogy ezt képtelenség megjegyezni.

- Akkor elkísérlek... ÁÁÁ! - sikított fel ebben a pillanatban Abelina, ugyanis váratlanul egy óriási, sötétkék, pikkelyes lény landolt épp a két lány előtt. Vicsorgó pofájában látni lehetett tűhegyes fogait. "Na EZ egy sárkány" - állapította meg magában Szilvi. A sárkány végigmérte őket, majd a szeme megakadt Abelinán, akit gyorsan felkapott, és - bár nem is volt szárnya - elrepült vele az égen lévő vízgömb felé.

Szilvi teljesen ledermedve meredt az ég felé. Ez a pár másodpercnyi akciójelenet úgy tört elő a semmiből, mint ahogyan aztán eltűnt benne. Fogalma sem volt, hogyan tudna segíteni Abelinának. Vagy próbáljon minél gyorsabban hazajutni innen a keszekusza iránymutatásokkal próbálkozva?

Ahogy magában vívódott, a földön tekeregni kezdtek az Abelináról lehullott virágok, és az egyik közeli fa lombjára csavarodtak, majd elkezdtek szépen lassan nyújtózni, nőni, egyre feljebb és feljebb kúszni. Egyes helyeken kitárták indáikat és leveleiket, azokból kapaszkodókat csinálva, máshol pedig felfelé mutató nyíl formájába rendezték virágaikat. Azt akarták, hogy Szilvi másszon fel a fán. A lány még utoljára a patak felé nézett, gyorsan elsiratva szabadulásának lehetőségét, majd fejét kezeivel védve berontott a lombkoronába. Megkapaszkodott pár vastagabb ágban, és sikerült felhúznia magát. Ijedten hátrahőkölt, amikor majdnem lelökött egy fészket tele kishalakkal. Épp elérte volna azt a részt, ahol kitisztul a terület, és a törzs marad elsődleges kapaszkodónak, amikor megcsúszott az egyik lába, és majdnem hátrazuhant. Szemét összeszorítva várta az esés fájdalmát, amikor tudatosult benne, hogy nem zuhan. A virágok indái ráfonódtak kezére, pont úgy, mint kalandjának elején, de most felsegítették őt az utolsó, lombkoronához tartozó ágra. Ő halkan megköszönte, és tovább mászott. Csak mászott, mászott és mászott. Már égett a tenyere, a karja, a combja, de egyik sem ért fel a benne égő eltökéltség lángjának erejével. Különben is, mindig tesiből kapta a legjobb jegyeket, a kötélmászás pedig kifejezetten a kedvence volt. Hamarosan a gyökérzethez ért. Itt már csak és kizárólag az indák segítségével tudott fent maradni, melyek olyan stabilan a lába köré tekeredtek, hogy fel tudott állni egy pillanatra, és szétnézni. A látvány, ami a szeme elé tárult, semmihez nem volt fogható!

Egy óriási vízgömb volt előtte. Szilvi úgy látta, nagyjából akkora, mint a Hold, de úgy érezte, ez képtelenség, hiszen ha az égre néz az ember, a Hold ennél sokkal kisebbnek, de ha a földrajz könyvbe, akkor pedig sokkal nagyobbnak tűnik... A lány eldöntötte magában, hogy ha hazaér, megnézi, hogy valójában mekkora a Hold. És azt is, hogy hogyan eszik a virágok a fényt. És hogy hogyan repülnek a madarak, úsznak a halak, vagy hogyan lehet a vízben lélegezni... Utóbbinak igazán örült volna, ugyanis a vízgömb aljában ott aludt a sárkány, mellette pedig az az aprócska dolog minden bizonnyal Abelina. Szilvi a sötéttől csupán a sziluetteket látta. Ami viszont a gömbnél is különlegesebb volt, az a sok vízcsepp, ami láncokba rendeződve, szép lassan lebegett a gömbből a gyökerek felé, hogy táplálja őket. Szilvi kíváncsian hozzáért az egyik felé közeledő vízcsepphez, mire az lezuhant, majd követték a szomszédai, majd azoknak a szomszédai, és így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg a lánc teljesen el nem tűnt. Odalent kis csíkokban hirtelen helyi záporeső keletkezett, a hatalmas gömbből pedig cseppenként előbújtak az előző lánc utódai, és megindultak a gyökerek felé.

- Hogy fogok odajutni? - motyogta magában a lány.

- Repülj! - hallott maga alatt egy recsegő, öreg hangot. Már meg sem lepődött azon, hogy a fa beszélt hozzá.

- Dehát nincsen szárnyam - említette meg Szilvi, mert nem volt biztos abban, hogy egy fa ezzel tisztában lehet-e. Hiszen nincsen szeme... vagy mégis...?

- És a sárkánynak van szárnya? A halaknak van szárnya? A vízcseppeknek van szárnya?

Ekkor a virágok indái szép lassan letekeredtek a lábáról. A bokájának tartása nélkül teljesen elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül hátraesett. "KÉPTELE...!" Olyan érzés fogta el, mint amikor valaki egy rémálom végén lezuhan valahonnan, és az utolsó pillanatban felriad, ám ez az érzés most nem múlt el egy rövid pillanat alatt, hanem megmaradt. Szilvi várta, hogy zuhanjon tovább, felkészülve arra, hogy ilyen magasról sokáig fog tartani leesni, de amikor jó pár másodperc után sem csapódott a Földbe, nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egyáltalán nem zuhant: lebegett a levegőben.

- Repülök! Ké... ké... KÉPES VAGYOK RÁ! - jelentette ki kissé ijedten, majd a pánik helyét átvette a felszabadultság. Kiegyenesedett a levegőben, és abban a pillanatban elindult lefelé, de olyan sebességgel, hogy alig tudott megállni azzal, hogy rémülten összegömbölyödött. Nemsokára - néhány nyak- és hátmeghúzás árán - képes volt irányt változtatni a levegőben, arról viszont ötlete sem volt, hogy hogyan fog innen leszállni. Aggódás helyett inkább megcélozta a vízgömböt, kiegyenesedett, és így olyan gyorsan száguldott felé, hogy szinte puskagolyóként találta el.

Egy pillanatig nem történt semmi. De csak egy pillanatig. Aztán elszabadult a pokol. A gömbbel teljesen ugyanaz történt, mint azokkal a kicsi vízcseppekkel, amiket Szilvi megpiszkált. A hatalmas víztömeg a sárkánnyal együtt egyszerre csak lezuhant, cunamiként elöntve az alattuk lévő területet, magával rántva az összes kis cseppláncot. Hihetetlen látvány volt! Szilvi odarepült a továbbra is fent lebegő Abelinához, óvatosan átkarolta, és elindult vele a földre. Nagyon óvatosan haladt, igyekezett gyakran lassítani, hogy ne lőjön ki megint olyan hirtelen, de még így is elég durva becsapódással értek földet, illetve patakot.

Szilvi kihúzta Abelinát a partra. A lány köré rögtön odagyűltek világító virágai, hogy szárazra töröljék. A tündér levegőért kapkodva, köhögve ült fel. Szilvire nézett, és már épp szólásra nyitotta a száját, amikor meglátták a sárkányt. Pont tőlük pár méterre zuhant le. Nehezen állt fel, és sántikálva húzta maga után hosszú testét. Fájdalmasan felüvöltött, majd felszállt a levegőbe, és a fák körül kezdett repkedni, maga köré lebegtetve a leesett vizet. Úgy tűnt, a vízgömbjét akarta helyrehozni, a két lányról már tudomást sem vett.

- Köszönöm, hogy megmentettél - szólalt meg Abelina rekedtes hangon. - A sárkány minden héten elvisz valakit közülünk...

- Miért nem támadjátok meg? Hiszen a gömb nagyon törékeny, repülni is tudtok... - kérdezte Szilvi.

- Mert ő tart minket életben! Ő adja a vizet a fáknak, az esőt a növényeknek, az innivalót az állatoknak és nekünk. Tudod, elég hamar elpusztulnánk, ha nem lenne valaki, aki folyamatosan keringeti a vizet a világunkban.

- Így már értem. Egyszer talán képesek leszünk megoldani ezt a problémát. De most már tényleg itt lenne az ideje, hogy hazainduljak - jegyezte meg Szilvi, mire Abelina megértően bólintott. Megrázta szárnyait, és a levegőbe emelkedett.

- Most, hogy tudsz repülni, sokkal hamarabb odaérünk - mosolygott.

Bár tényleg sokkal gyorsabbak voltak, mintha gyalog mentek volna, még így is volt idejük arra, hogy mindent megbeszéljenek. Abelina mesélt a többi tündérről, hogy mélyen a Föld alatt bujkálnak a sárkány elől. Mesélt a rengeteg halról és madárról. Azt is elmondta, hogy nem mindenhol ugyanilyenek a fák. Attól függően, hogy milyen távol vagy a vízgömbtől, lehet, hogy minden teljesen máshogy fog kinézni. Megemlítette, hogy ebben a világban minden négy elemből áll össze: föld, víz, tűz, levegő.

- Nálunk is vannak elemek - jegyezte meg Szilvi. - De nagyon sok van belőlük. És még azokat is kisebb részekre lehet osztani.

- Igazán? Mikre?

- Öööö... ötletem sincs, bárcsak volna - vallotta be a lány. - De majd megnézem neked!

- Megígéred?

- Megígérem.

- Akkor jó, ugyanis megérkeztünk. Menj tovább egyedül! Képes vagy rá! - mutatott Abelina a háromfelé ágazó patak középső ágára.

Szilvi leszállt, pont a kereszteződéshez.

- Köszönök mindent - mosolyodott el, mire a tündér is leszállt, és megölelte. Szilvi mély levegőt vett, és teljesen elmerült a középső ágban.

A lány egy nagyot ásított. Teljesen készen lett hát végre a tanulással, és meg is értette a tananyagot. Lefekvés előtt listát írt azokról a dolgokról, amiket Abelina kedvéért fog majd felkutatni, eldugta a polcán, majd aludni ment.

Másnap reggel épp becsengetéskor ért be a suliba. Mint mindig, most is három hely maradt szabadon, de Szilvi most először döntött úgy, hogy nem egyedül fog ülni a teljesen üres hátsó padban, hanem odaül a fekete kapucnis, félig alvó lány mellé.

- Szia! Mi újság? - kérdezte, mire a lány meglepetten nézett fel kapucnija alól. Amikor Szilvi meglátta, majdnem felsikkantott: Abelina volt az!

- Meg fogok bukni kémiából, SEMMIT nem értek - morogta. - Már előre hallom anyámat, ahogy szid: "Többet vártam tőled, Abi! Nem kapsz vacsorát, és amíg nem lesz jobb az átlagod, a telefont sem használhatod!"

- Segítsek? - kérdezte Szilvi. - Elmagyarázok neked mindent. Mert én már megértettem.

- Igazán? - nézett rá Abi elkerekedett szemmel.

- Igazán. Az ígéret szép szó!