Valahol, nagyon messze, egy távoli szigeten, élt egy lány. Lunának hívták. A vezetéknevét még ő maga sem tudta, mert árva volt. Egyes-egyedül élt ezen a messzi-messzi szigeten, egy hatalmas dzsungelben. Nem volt ebben semmi furcsa a számára, hiszen ő ehhez volt hozzászokva. Szerette a természetet. Ez a karcsú, kék szemű, szőke kislány imádott a fákon ugrálni, magas helyekre mászni. Ha éhes volt, bogyókat gyűjtögetett, de egyre ügyesebben vadászott és sütögetett is! Amikor elfáradt, aludt egy jót, mert aludni is nagyon szeretett. Önzetlen és barátságos természetű kislány volt, de leginkább magányos. Nagyon hiányzott neki a családja, folyton arra vágyott, hogy újra együtt legyenek. Gyakran keresgélt róluk az emlékeiben… Ha félt valamitől, például nagy vihar kerekedett, képzeletben mindig az édesanyjával beszélgetett.

     Itt kint, a dzsungelben nagyon megerősödött: izmos, ügyes lett, és soha nem volt beteg. Egy kedves, patak melletti részen szeretett a legtöbbet lenni. El is nevezte ezt a patakot a Remény Vizének. Volt ezen a kis patakon egy régi kőhíd is, amit nagyon kedvelt. Gyakran sétálgatott rajta, ha épp nem ugrált, mászott, gyűjtögetett, vadászott, sütögetett vagy aludt. Egy nap, mikor épp a kőhídon sétált, váratlanul egy kis plüssmackót pillantott meg rajta. Meglepődve vette föl a plüssmacit, és megnézte a jobb fülét. Az volt ráírva: Lunának! A kislány átölelte új barátját, és sírva fakadt meghatottságában. Végre van valakije! Ekkor lassan, csillámló, kék, indához hasonló, lebegő vonalak kúsztak köré. Csoda! A hajában egy világoskék tincs jelent meg, majd a lebegő kék vonalak eltűntek.
– Luna! – szólította meg egy hang. Felnézett a még könnyes szemével, és egy halványan derengő farkas képét pillantotta meg. A meglepettségtől meg sem tudott mozdulni, csak nézte az ordast, aki azonban szelíden szólt hozzá.
– Picim, ne sírj! – erre Luna abbahagyta a sírást, és csodálkozva nézte a farkast.
– Ki vagy te? És honnan tudod a nevemet? – kérdezgette.
– Téged és a bátyádat ide sodort ki a víz. Engem sajnos nem: én örök álomba merültem az óceán mélyén... – válaszolt az anyafarkas. Luna felállt, és lassú léptekkel közeledett a titokzatos lényhez.
– Ezek szerint… te vagy az anyukám? – mosolygott bizonytalanul. A farkas bólintott, és ő is mosolyogni kezdett.
– Drága Lunácskám! Hogy megnőttél! Sajnálom, hogy ilyen rossz körülmények közt kell felnőnöd...
– Anya! El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál! – sírdogált a kislány. Az édesanyja a plüssmackóra nézett, majd újra a kislányára.
– Hát megtaláltad a macidat! Ezt még akkor adtam neked, mikor megszülettél. Ez a kis plüss rengeteg szeretettel van megáldva! De van itt valami más is! Apád készített neked egy Ezüst Maszkot, hogy megvédjen a bajban. Titokzatos ereje van! Most ő is úgy gondolná, hogy legyen a tiéd – mondta az édesanyja, és odanyújtotta neki a maszkot.
– Van egy bátyád – folytatta, – ő is ezen a szigeten él. Neki is készítettünk egy maszkot, aranyból. Azt szeretném kérni, hogy add át neki! És soha ne feledd el... – halványodott el Luna anyukája – soha el nem múló szeretettel fogok gondolni rád és bátyádra! – majd lassan eltűnt. Luna felállt a földről, majd a kis hátizsákjába tette a plüssmacit és a két maszkot is, majd útnak indult.