Hamar eljött a másnap reggel, ettek-ittak, összekészülődtek, és elindultak az óceán felé.
– Luna, nézd! Valakik fekszenek a földön! Az ott nem négy fiú? – mutatott csodálkozva Lloyd a földön fekvő emberekre. A kislány odanézett, és elkerekedett a szeme.
– De… menjünk oda, gyorsan! Apa, nincs nálad véletlenül még takaró?
– De igen, tessék! – adta oda Leo a takarókat. Bebugyolálták őket, és hamar fel is melegedtek. Az egyiküknek rögtön megakadt a szeme Lunán.
– Minden oké? Olyan fura arcot vágsz – borzongott Luna. – Jól vagy? Mi a neved?
A fiú bólintott, és igyekezett komolyan nézni.
– A nevem Kai. Minden rendben van, csak…. Csak izé, elgondolkodtam – mondta Kai, majd Luna mögé nézett. A többiek ott álltak, és rajta kuncogtak. Ezek után szépen sorjában minden fiú bemutatkozott.
– Az én nevem Tom. Kai egyik barátja vagyok, már óvodás korom óta.
– Az én nevem Liam – szólt a harmadik fiú. Mindannyian Kai barátai vagyunk, ahogy ő is a miénk. Hadd mutassam be Jake-et, az öcsémet!
Kedvesen üdvözölték egymást az új barátok. Luna ekkor Kai háta mögé nézett, de valami olyat látott, ami egyáltalán nem volt vicces! Egy fekete-piros mintájú, hatalmas kígyót! Épp készült megharapni Kai lábát, de akkor Luna odaszaladt, és arrébb lökte a fiút. Így őt harapta meg a kígyó! Abban a szempillantásban minden elcsöndesedett. A hóesés is elállt. Még a tűz is elaludt, amit Lloyd épp csak most gyújtott meg. Mindenki odaszaladt Lunához, és reménykedve néztek a lány sápadt, hideg arcára. A bátyja a fülét a húga szívéhez tette.
– Mondd, hogy életben van! Kérlek! – könyörgött Kai. Lloyd elvette a fülét Luna szívétől és végtelenül szomorú, könnyes szemekkel nézett a másik fiúra. De Kai az ölébe vette a lányt, és így szólt:
– Keressünk valakit, aki segíthet! Nincs még itt az idő, hogy feladjuk! – és sietve továbbindultak.
– Itt már csak a csoda segíthet! – kiáltotta kétségbeesetten Leo, Luna apukája. Ő is mindenáron tenni akart valamit a kislányáért.
Siettek, szaladtak, megoldást keresve, maguk sem tudták, hova. Egyszer csak kiértek a havas, hideg erdőből egy gyönyörű, zöldellő mezőre, amelyet egy csillámló folyó választott ketté. Kicsit messzebb nézve látták, ahogy csobogva belefolyik az óceánba. Még távolabb pedig megpillantották céljukat: az óceánt és a szigetet elválasztó sötét, viharfelhőszerű falat. Ekkor csak úgy, a semmiből feltűnt a mezőn egy Hópárduc. Szelíd volt, nem támadta meg a kis csapatot. Csodás fény ragyogta körbe. Érezték, hogy nem kell félniük a fenséges állattól. Nyugodt, puha lépésekkel odament hozzájuk. Kai is elindult felé, és reménykedve pillantott rá.
– Bocsánat! Tudnál segíteni? – kérdezte Kai.
– Természetesen. Nem is kell elmesélned, mi történt. Mindent láttam, amit eddig csináltatok – mondta a titokzatos Hópárduc, majd a két mancsát Luna mellkasára helyezte.
A lány szíve kéken kezdett ragyogni, és újra megjelentek felette az indákhoz hasonló, fényes, kék, lebegő vonalak, melyek egyenesen a szívéből áramlottak. Luna magához tért! Kai és Lloyd felsegítették a földről.
– Luna, kérlek, jól figyelj most rám! Hatalmas erővel ajándékozlak meg a bátorságodért. Ha eljön az ideje, akkor szükséged lesz rá! De emlékezz, mindig csak jóra használd! – fejezte be a Hópárduc, majd eltűnt. A kislány hátranézett barátaira.
– Számomra Ő hozta meg az új kezdetet... – mosolygott, majd az óceánra nézett. – Már mindent értek. Az egészben ez volt a lényeg! Így kellett lennie! Hogy rátok találjak! Semmi sem történt ok nélkül! Továbbmegyünk, de már hajóval! Átjutunk a falon! – lelkesítette a csapatot.
– Hajóval? Honnan lesz nekünk hajónk? – kérdezte Tom. Luna elgondolkodva ránézett.
– Ezt egyelőre nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy át lehet kelni a viharon! Ez itt nem egy ketrec!
Kidőlt fákból és a takarókból vitorláshajó építésébe kezdtek. Végeláthatatlan munkának tűnt, valahogy mégis olyan hamar elkészültek. Mihelyt kész voltak, rögtön útnak is eredtek.
– Luna! Biztos vagy benne, hogy van valami a viharon túl...? – kérdezte Liam.
– Igen, apukám elmondta. Hinnünk kell neki! – mosolygott Leóra a kislány. Az apukája büszkén bólogatott a háttérben.
– A falon túl ott a sziget, amin pedig egy város, Sunshine City.
– Nagyon ismerős... Rémlik, mintha valamikor már jártam volna ott! – mondta a negyedik fiú, Jake.
– Nem emlékszel? Ott éltünk, mielőtt megpróbáltunk átjutni a titokzatos, sötét falon! Az is kinek az ötlete volt…? – kérdezte dohogva Tom, Kaira sandítva. Párbeszédüket Luna szakította félbe.
– Figyeljetek! Itt vagyunk!
Félelemmel telve, de mégis reménykedve hajóztak bele a sötét, viharos ködbe. Egy villám azonnal belecsapott a vitorlába, és a hajó elsüllyedt. Mindenki a víz mélyére került. Ám akkor egy fénysugár kezdett világítani Lunára. Ebben a pillanatban a lány sárkánnyá változott! Kinyitotta szemét, kirepült a vízből, megkereste fuldokló barátait, testvérét és apukáját, majd kimentette őket. Repülve folytatták tovább útjukat. Ahogy átküzdötte magát Luna a fekete, viharos esőfüggönyön, a percek mintha órák, az órák mintha napok lettek volna. Úgy érezte, végtelen ideig küzd a sötétség ellen. De aztán egyszer csak az óceán – és fölötte az ég – kitisztult. Luna rögtön megpillantotta a szigetet, fáradtan landolt a parton, majd mindannyian mély álomba zuhantak.